Egyszer volt, hol nem volt...
1908. április 8-án megszületett Rachel Josephine Andresen, a YFU nemzetközi szervezet megalapítója.
Rachel Josephine Rice a helyi metodista lelkész leányaként 1907. április 8-án született a Michigan-i Deerfield-ben, körülbelül 20 mérföldre délre Ann Arbor-tól. Zongoraművésznek tanult, majd miután megházasodott, tanulmányait megszakította. 1933-ban azonban váratlanul megözvegyült, így egyedül kellett nevelnie két lányát és a fiát, mindezt a Michigan-i Egyetemen időközben megkezdett társadalomtudományi tanulmányai mellett. 1947-ben újra megházasodott, ekkor már régóta tevékenykedett a
keresztény egyházak ökumenikus mozgalmában. 1950-ben kinevezték az Ann Arbor-i Washtenaw megye egyházi tanácsának vezetőjévé. Második férje, Arvid Andresen, Dániából Amerikába települt mérnök volt, vele utazott Európába 1948-ban. A második világháború pusztítása mélyen megérintette és elborzasztotta. Később gyakran úgy emlegette ezt az utazást, mint fordulópontot az életében. Elsősorban férje szülőhazájában, Dániában utazgattak, de bejárták Amszterdamot is, ahol a Nemzetközi Egyházi Konferencia éppen a második világháború utáni újjáépítési terveket vitatta. A Konferencia alatt Rachel részt vett egy banketten, ahol felkérték, hogy fordítson el egy kapcsolót, amely 1940 óta először újra elindította a város közvilágítását. Így fogalmazott: „Akkor és ott azt mondtam magamnak: mindent meg kell tennem az életem során, hogy a fények ne aludhassanak ki még egyszer.”
1948-ban a német és osztrák megszállt területeket ellenőrző amerikai katonai kormány úgy döntött, hogy kiterjeszti az ún. Emberek Cseréje Programját a két országbeli középiskolás diákokra is, hogy nekik is legyen lehetőségük egy iskolaévet az Egyesült Államokban tölteni és helyi családoknál élni. 1951-ben utaztak az első diákok Németországból az Egyesült Államokba és egy évet töltöttek egy amerikai családnál és jártak középiskolába, annak érdekében, hogy begyógyítsák a sebeket a második világháború után.
Ez volt a hosszú távú csereprogramok eredeti változata, melyben a YFU is közreműködött, előbb még a Michigan Rotary, majd a Michigan-i Egyházak Szervezete programjainak részeként, végül 1964-től már mint önálló non-profit szervezet saját neve alatt. A csereprogram beindításánál több más szervezet is tevékenykedett, úgymint a Keresztény Fiatalok Csereszervezete vagy az American Field Service. Amikor 1955-ben véget ért az amerikai megszállás Németországban és Ausztriában, az amerikai finanszírozás is drámaian csökkent. Rachel számára azonban nem volt kérdés, hogy a YFU programját folytatni kell, sőt ki kell terjeszteni egész Európára, majd Japánra és Dél-Amerikára is.
Rachel Andresen látnok volt a maga nemében. Vágya az volt, hogy a diákok sokkal mélyebben ismerjenek meg egy másik kultúrát, mint ahogy az addig lehetséges volt, kimozdítva őket szűk környezetükből és felnyitva a „másik szemüket”, hogy ezáltal képesek legyenek perspektívákban látni a világot. Két szem kell ahhoz, hogy az elénk táruló valóságot valóban térben lássuk. Ez az egyik dolog, amiről a YFU igazán szól: élsz egy társadalomban, majd elutazol egy másikba, aminek igazi részévé válsz - itt kinyílik a „másik szemed” is, és hirtelen meglátod az egész világot, nemcsak a saját vagy a fogadó országodat, hanem mindent egy nagy egészként érzékelsz.
A YFU nem számokról és statisztikákról szól. A YFU minden egyes emberről külön-külön szól, akiknek az életét megváltoztatta ez az élmény. A YFU az első cserediák szervezet volt, amely ezen országokban megjelent, és ezzel továbbvittük Rachel Andresen példamutató tetteit, valamint vezetési módszereit – segített nekünk, hogy jobb polgárai legyünk országunknak és a világnak.
